Ez nem egy egyszerű előadás. Nem egy darab, amit az elsősök szülei betanulnak, színpadra állítanak, és aztán lezárnak. A Pásztorjáték egy szívből fakadó közös ima, amit a felnőttek a gyerekekért mondanak el – testben, hangban, mozdulatokban. A szülők, akik oly sokféle világból érkeztek, egyetlen estére mind ledobják saját szerepeik kabátját, és belépnek egy ősi történetbe, amely egyszerre emberi és isteni. Mária köpenyt ölt, József botot fog, a pásztorok álomból riadnak, és az angyaloknak újra ki kell mondaniuk a világ legnagyobb hírét: megszületett a Fény.
Tavaly magam is első osztályos szülő voltam. És József szerepe talált rám. Először csak a felelősséget éreztem – a rengeteg szöveget, a próbákat, a lopott időt, amit ki kellett faragnom a hétköznapok szűk kereteiből. Jártam énektanárhoz, próbáltam tisztán megszólaltatni a néhány soros dalokat, a jászolban felhangzó duettet Máriával. Közben jelmezt kerestem, tanultam a szerepem, és próbáltam megérteni, ki is ez az ember, akit játszani fogok. József – a csendes, a figyelő, a megingathatatlan. Ahogy teltek a hetek, a szerep szép lassan belém költözött. Nemcsak szöveget tanultam, jelenlétet is. A próbákon kezdtünk összecsiszolódni: a pásztorok és a fogadósok már nem voltak más szülők, Mária pedig nem csupán az osztálytanító, hanem a társam is lett ezen a különös úton.
És aztán eljött az a december 20-i este. Az evangélikus templom csöndje – a padokban gyerekek, szülők, testvérek. A levegő sűrű volt várakozással. És akkor megtörtént az, amire nem számítottam. Arra az egy órára valóban József lettem. Nem játszottam – hittem. Hittem a szerepben, a történet igazságában, és abban, hogy minden szónak súlya van. Hogy minden gyermek, aki rám néz, valóban azt látja: ez az ember része egy szent történetnek.
Eufórikus élmény volt. Felemelő, tiszta, megrendítő. Valami, amit nem lehet akarni – csak engedni, hogy megtörténjen.
A Pásztorjátékban mindig van valami törékeny. Valami ünnepi és felemelő. Valami több, mint amit a szavak és a dalok elmondhatnak. A felnőttek újra gyerekek lesznek – nem azért, mert játszanak, hanem mert hinni kezdenek. Egy pillanatra talán ők is elhiszik, hogy az éjszakán át vezető út valóban a betlehemi csillag fényében áll. Hogy minden szülő, aki most pásztort, fogadóst vagy csillagénekest formál, valójában egyetlen szerepet játszik: az útkísérőét. Mert az élet – mint a Pásztorjáték – út a sötétségből a világosság felé.
És amikor a fények kialszanak, s a csillag is lehull a mennyezetről, még sokáig él bennünk a csend, ami nem üres többé.
Valami megszületett.
Valami, amiért érdemes eljátszani az egyik legrégebbi és legszebb történetet – minden decemberben, újra és újra.
Dubniczky Miklós
Az idei Pásztorjáték bemutatója december 19-én, 17 órai kezdettel lesz a dunaújvárosi evangélikus templomban.
