Erdőbe menni olyan, mintha kilépnénk az időből. Az ösvényre lépve valami más kezdődik, valami, amit nem lehet megfogni csak érezni. A fák között a fény sem ugyanaz, mint máshol – mintha megszűrné valami titkos fátyol. Az erdő illata mély és puha, mozdulatlan, mégis élő csoda. Mindennap valami újat mesél, de csak annak, aki igazán figyel. Mindenütt titok rejtőzik, megannyi talány, felfedezni való… Kinyílt-e már vajon a mocsári nőszirom? Találok-e ismét a patakban vízicsigát? Megvan-e még a kincs, amit a múltkor a fa tövébe rejtettem? Virágzik-e még a mocsári nefelejcs? Mit eszik a pióca? Átjutok-e ezen a fatörzsön a patak túloldalára…? Leguggolunk, megérintjük, megszagoljuk, figyelünk.
Az erdő tanít, de nem szavakkal. Megtanít figyelni – egymásra, magunkra, a világra.
Az általános iskolai évek első felében kiemelt fontosságú a rendszeres kapcsolat az erdővel. Minél több természetes tárggyal és élőlénnyel találkozik élő közegében a kisgyermek, annál jobb alap képződik a későbbi tantárgyak megértésére. Nem csupán a négy fal között tanulnak róla, hanem átélik az évszakok váltakozását, hétről hétre saját bőrükkel érzékelik az év körforgását.
Az erdőjárás során az érzékszervi tapasztalatok gazdagítása által természetes környezetben fejleszthetők a különböző érzékelések: egyensúly, tapintás, mozgás, hallás, szaglás, látás, hőérzékelés, testtudat érzékelés. Kialakul és mélyül a gyermek önképe és önismerete, valamint a világban való eligazodás és biztonság érzés az öntudatra ébredést, a helyes önértékelést, az önbecsülést és önbizalmat segíti elő.
