Beszélgetések a Waldorf-pedagógiáról, a Waldorf-iskoláról 3.

Harmadik beszélgetés

(Elhangzott egy születőben lévő Waldorf-iskola Szülői Körében 2006 márciusában, Szekszárdon)

A művészeti oktatás jelentősége és lehetőségei

A művészeti oktatásról annyit már mindenki olvasott, hogy a Waldorf-iskola a művészeti tárgyakat – ezek egy részét, mint például az éneket, a zenét, a festést és rajzolást az általános iskolában régebben „készségtárgynak” tekintették, és miközben keményen osztályozták, mégis valahogy másodrangúnak tartották – szóval, hogy a művészeti tantárgyakat a Waldorf-iskola a közismereti tantárgyakkal egyenrangúnak tekinti. De vajon miért teszi ezt? Induljunk ki abból, hogy bármit tesz a Waldorf-iskola, annak emberismereti alapja van. Nézzük meg hát, milyennek látjuk az embert, amikor még kisgyerek.

A kisgyerek először is mozog. Számtalan édesanya megfigyelte, hogy ha a gyerek már kapaszkodva fel tud állni a járókában, és az anyuka énekel – vagy zenét hallgat, ami kevésbé jó, mint az éneklés, de erre most ne térjünk ki – tehát az anyuka énekel, akkor a gyerek „táncolni” kezd. Kapaszkodik a járóka rácsába, és ritmikusan be-behajlítja a térdét. Aztán – mielőtt még elkezdene szavakat mondani – énekel. Azután, ahogy nő, és megkapja az első kockáit: épít. Kivisszük a játszótérre, és a homokozóban formáz. Kicsit később már az otthoni méhviasz-gyurmával is formáz. Időközben fölfedezi a ceruzát és a papírt: rajzolni, később festeni kezd. Öt éves kora körül pedig már a legtöbb gyerek szívesen játszik szerepjátékokat, bábjátékokat. Mindez művészi tevékenység.

Ezen tevékenységek végzése közben a gyerek – aki, mint tudjuk, egy tér és idő nélküli világból érkezik hozzánk –, amikor formáz, akkor a térrel, amikor énekel, akkor az idővel teremt kapcsolatot. Bármit is tesz, azt nagy-nagy figyelemmel, teljes odaadottsággal, az adott játékba mélyen belemerülve végzi. Éppen ez a művészet lényege: teljes figyelemmel, szeretettel fordulni afelé, ami még nincs. Az alkotó folyamat pontosan abban áll, hogy azt szeretem, ami még nem is létezik, csak a gondolataim között, és most létrehozom. A kisgyerek játékának, vagy ha úgy tetszik, művészeti tevékenységének megfigyelése azt is világosan megmutatja nekünk, hogy a művészet terén az alkotás az elsődleges, és csak az alkotó folyamatot követheti a befogadás.

A Waldorf-iskolák sok helyen nevükben is megjelenítik a „művészeti iskola” kifejezést. Az eddig elmondottakon túl is szeretnék néhány olyan embertani megfontolást megemlíteni, ami erre inspirálta az iskolákat. Azt szokták mondani, hogy a Waldorf-iskola „a kéz a szív és a fej iskolája”. Nézzük csak meg közelebbről, mit jelent ez. A kéz és a láb, azaz végtagjaink az emberi akarat szervei. Hiába gondolom én, hogy szomjas vagyok, és most akarok egy pohár gyümölcslevet inni; föl kell állni az asztal mellől, kimenni a konyhába, elővenni a gyümölcslevet és a poharat, tölteni – és csak aztán lehet inni. Ha kezemet és lábamat nem használom: marad a szomjúság. Tudjuk, hogy az iskolában a gyerekek nagyon sok mindent tanulnak meg mozgással kísérve, azaz végtagjaik segítségével, akaratukon keresztül. Ez az egyik pólus.

A másik: a fej. Amikor valamilyen magyarázatra figyelünk, esetleg egy nehéz szövegű könyvet olvasunk, vagy a hagyományos értelemben véve tanulunk, akkor éppen hogy nem mozog se a kezünk, se a lábunk. Ha a fej dolgozik, a végtagok általában nyugalomban maradnak. Ha kezünkkel-lábunkkal erőteljes tevékenységet végzünk: kimelegszünk. Ám ha egyhelyben ülünk és tanulunk, egy idő múlva fázni kezdünk. (Az osztályban meg lehet figyelni, hogy ha a gyerekek valamilyen magyarázatra, vagy matematikai feladatmegoldásra nagyon erősen koncentrálnak, egy idő után elsápadnak. Ilyenkor szoktuk őket fölállítani egy gyors kis mozgásra, hogy újra erőteljesebb legyen a vérkeringésük.)

Ezzel meg is érkeztünk az ember harmadik részéhez, amely az eddig említett két pólust összeköti. A fej és a végtagok között ott az ember ritmikus rendszere: légzése és vérkeringése. Ezek olyan fontos tényezők az ember életében, hogy működésük messzemenően kihat az ember valamennyi tevékenységére. Ugyanakkor olyan érzékenyek is, hogy az ember valamennyi testi és lelki-szellemi tevékenysége hatással van rájuk. Könnyű megfigyelni a kapcsolatot az emberi érzelmek és a légzés-vérkeringés folyamata között: aki fél, annak „reszket a szíve”, aki megijed, abban „bennszorul a lélegzet” és „jeges kéz szorítja össze a szívét”. Akinek túlságosan jó kedve van, az szinte „fulladozik a nevetéstől”; aki közelgő, nagy jelentőségű eseményre vár – akár jóra, akár rosszra –, annak „úgy ver a szíve, mint a kalapács” és így tovább.

Nyilván sokan ismerik azt az érzést is, amikor egy jó koncert hallgatása közben megváltozik az ember lélegzése, szinte alkalmazkodik a zene lüktetéséhez. Várandós édesanyák gyakran beszámolnak olyan tapasztalatokról, hogy van olyan zene, amit magzatuk szívesen hallgat, és van olyan, ami ellen erőteljes rugdalózással tiltakozik.

Itt kénytelen vagyok egy gondolatot szentelni a ma divatos – bocsánat – „dum-dum-zenének”. Ugyan mi történik a fiatalok légzésével és vérkeringésével egy diszkóban, ahol ez a zene mindent elsöprő, elviselhetetlen intenzitással, hangerővel hat rájuk? És mi történik egy óvodás, vagy kisiskolás gyerekkel, akit reggel autóval visznek a szülei, és az autórádióból árad ugyanez a „zene”? Különösen a Waldorf-óvodás-iskolás gyerekekre kellene odafigyelnünk ebből a szempontból; avagy lehetséges-e az, hogy az egyik percben még abban él a gyerek, hogy „Kék a szeme, arca csupa derű”, aztán néhány perc múlva átélten elmondja a reggeli fohászt?

Ezekből a hétköznapi példákból is jól látható, hogy a művészetnek igen komoly hatása van az ember középső részének, ritmikus rendszerének működésére. A mai gyerekeket megfigyelve azt látjuk, hogy akaratuk igen erős, de vajon igazán akarat-e az, ami megnyilvánul a gyerekben? Sok gyerek igazán kisgyerekes szinten marad, ami az akarati életét illeti, például nem tud várni egy-egy benne fölmerült szükséglet kielégítésével. Azonnal akar inni; azonnal kér az üzletben egy csokoládét; azonnal akarja látni a reklámozott rajzfilmet; azonnal akar egy olyan mintás pólót, amit kigondolt magának… a példák hosszan sorolhatók.

Akarat ez? És ha igen: az embernek melyik részéhez – azt is kérdezhetném: melyik szintjéhez – kapcsolódik? Most nem beszélhetünk az emberi akarat különféle szintjeiről, de azt a kérdést mindenesetre föltehetjük, hogy ez-e az az akarat, amely képessé teszi az embert pl. egy idegen nyelv megtanulására, vagy arra, hogy minden nap levigye a szemetet; hogy ebédet főzzön akkor is, ha kint süt a Nap; hogy kivasalja az ingeket akkor is, ha szívesebben ülne le egy jó könyvvel egy kényelmes fotelbe. Talán nem. A Waldorf-iskola többek között éppen azért fektet komoly hangsúlyt a művészeti tárgyak tanítására, mert a mindennapos gyakorlás az akarat erősítésének legjobb eszköze.

Az éneklés, a hangszeres zene a légzés egészséges ritmusának kialakításában is segít. Az irodalmi alkotások befogadása a vérkeringésre is hat – és persze már (az elmúlt alkalommal is beszéltünk arról, hogy a tanulásban mekkora szerepe van annak, hogy a gyerekek érzelmileg is tudjanak kötődni a tanulnivalókhoz. A művészeti nevelés morális hatásáról Yehudi Menuhin, a nagy hegedűművész úgy nyilatkozott egyszer, hogy „zeneiskolából még nem került ki rablógyilkos”.

De nézzük, mit mond a tanulás és a művészeti nevelés kapcsolatáról Rudolf Steiner:

          „… magával a fejjel nem megyünk sokra. A fej már születéskor azt hozza számunkra, amivé a világban lennie kell. Ami benne van, azt felébreszthetjük, de beletenni nem tudunk.”

                                                            /Általános embertan, XI. fejezet/

Ugyanennek a gondolatnak a XXI. sz.-i, tudományos megfogalmazása a mai pszichológiai kutatások eredménye szerint úgy hangzik, hogy az IQ – aminek a bűvöletében élünk, s ami leginkább a verbális intelligenciát foglalja magában – alapjában véve változatlan marad az egész élet során; ami változni, fejlődni, növekedni képes, az az úgynevezett EQ, azaz az érzelmi intelligencia. Ez utóbbi igen nagyjelentőségű az emberi életben, például a családi kapcsolatokban. Fejlesztésére elsősorban a művészeti képzés az alkalmas.

Az IQ területére a halott, kész dolgok, ismeretek tartoznak. Ez az úgynevezett enciklopédikus tudás, de nevezhetjük keresztrejtvény-vagy kvízjáték-tudásnak is. Ez egy felnőtt ember számára fontos lehet, kérdés azonban, hogy hogyan hat ez a fajta tudás a fejlődő emberre. Ha kész, merev, halott ismeretekkel táplálunk egy gyereket, akkor ez benne is merevséget hoz létre; először a gondolkodásában, de később a szervi életében is. Ez mindenképpen betegséghez vezet. Ma azt látjuk, hogy sok gyerek ezt a belső merevséget túlzott aktivitással próbálja kompenzálni; ezért is nőtt meg annyira az utóbbi időben a túlmozgásos, esetenként hiperaktív gyerekek száma az iskolában. A művészeti munka viszont – mint láttuk – a ritmus és a fantázia-erők működése által egészségessé teszi az ember légzésének és keringésének folyamatait.

A Waldorf-iskolában már az első osztálytól kezdve naponta énekelnek, furulyáznak a gyerekek. Azt is mondhatnánk, hogy egész életüket át-meg átszövi a zene. A legtöbb helyen zenével kezdik a napot; dal jelzi a gyerekeknek, hogy épp minek jött el az ideje: a padok átrendezésének, a füzetek és kréták előkerülésének, a gyertyagyújtásnak, a mesének, vagy éppen az evés előtti kézmosásnak. Dalokat tanulnak az évszakokhoz, az ünnepekhez kapcsolódóan; a magyar népdalkincs megismerése mellett az általuk tanult idegen nyelvek gyerekdalait, népdalait is éneklik. A magasabb évfolyamokon az énekléshez természetesen tánc is kapcsolódhat.

A legtöbb gyerek szeret festeni és rajzolni. A Waldorf-iskolában a festés során a gyerekek különlegesen jó minőségű anyagokkal és eszközökkel dolgoznak. A festés „tanulásának” kezdetekor fontos, hogy a gyerekek elsősorban a színek minőségével ismerkedjenek meg, és festményeiken érzéseket, hangulatokat tudjanak megjeleníteni. Amíg a gyerek még „álmodó” állapotban van, nem érdemes, és nem is szabad arra kényszeríteni, hogy pontos, éles kontúrokkal „valamit” fessen le. A negyedik osztály környékén természetesen már ez a minőség is megjelenhet, pl. az állattan epochához kapcsolódva.

A rajzolás kétféle módon is jelen van a gyerekek életében. Egyrészt a betűtanuláshoz, illetve a számok minőségének megismeréséhez készítenek rajzokat az epochafüzeteikbe – és később persze minden tantárgyhoz – másrészt pedig itt van egy speciálisan Waldorf-iskolai tantárgy, a formarajz. Ennek a beszélgetésnek a keretei között nincs lehetőség arra, hogy a formarajzról érdemben tudjunk beszélni; általánosságban annyit mondhatunk, hogy a formát, mint a mozgás képét, nyomát rajzolják le a gyerekek. Bármilyen furcsa is, mindössze kétféle vonal létezik: egyenes és görbe. A formarajzok ennek a kétféle vonalnak a variációiból készülnek.

Kérdés lehet, hogy ha már – látszólag az előzőekkel ellentétben – mégiscsak éles, határozott kontúrú formákat rajzolnak a gyerekek, akkor miért nem „valamit”, egy tárgyat, vagy egy állatot rajzolnak le. Ez a gyermek gondolkodásának fejlődésével függ össze. Éppen azt szeretnénk, hogyha a gyermek szép lassan „ébredne fel”, és csak a megfelelő időben kezdené vonalakkal ábrázolni a körülötte levő világot. Mint tudjuk, ezek a vonalak a valóságban nem léteznek; a felnőtt ember absztrakt gondolkodása rajzolja őket oda, ahol valójában felületek találkoznak egymással.

A mozgásnak viszont igenis van nyoma: meg lehet figyelni kora reggel a Balaton partján a homokban, hogy hogyan fodrozódtak a hullámok és merre járt egy kagyló; meg lehet látni egy kövön, hogy arra mászott egy csiga, és így tovább. Ha a formákat a gyerekek kijárják a teremben, vagy kifutják az udvaron, akkor utána semmi mást nem tesznek, mint a saját mozgásuk nyomát rajzolják le a füzetbe. Így a folyamat lesz fontos számukra, nem pedig a „produktum”. Arra a kérdésre, hogy „Mit ábrázol ez a rajz?” olyan válaszokat kaphatunk, mint például: „Így keresett magának kuckót a sün télire”, vagy „Így repült a lepke a víz fölött.”

A formázásról majdnem ugyanazt mondhatom, mint a festésről: fontos, hogy a gyerekek nagyon jó minőségű, könnyen formálható anyaggal dolgozzanak; erre való az első-második osztályban a méhviaszból készült gyurma.  

A művészeti tárgyak közé sorolhatjuk a kézimunkát is, hiszen ezen az órán valóban szép és praktikus tárgyakat készítenek a gyerekek: furulyatartót kötnek, euritmiacipő-tartót horgolnak, sapkát kötnek, tolltartót hímeznek; persze az alapanyagot, a technikát és az elkészítendő tárgyat a gyerekek életkori szintje határozza meg.

Az előző mondatban már szót ejtettem az euritmiáról, a mozgásművészetről. Ez megint csak egy speciális „Waldorf-tantárgy”, még sokkal különlegesebb, mint mondjuk a formarajz. Formarajzolni ugyanis bárki megtanulhat a tanárképzésen; az euritmia-képzés viszont egy igen komoly, négyéves nappali rendszerű művészeti képzést jelent, amit sajnos eddig elég kevesen tudtak vállalni Magyarországon. Nincs is minden Waldorf-iskolában euritmista, márpedig ahol nincs képzett euritmiatanár, ott természetesen euritmia-óra sem lehetséges.

Az irodalom, mint művészet ugyanúgy végigkíséri a gyerekek mindennapjait, mint a zene. A ritmikus részben rengeteg verset tanulnak meg, magyar és külföldi szerzőktől egyaránt; a főoktatás egyik legfontosabb részében, a mesék, történetek elmondásának idejében pedig megismerkednek a magyar népmesekinccsel épp úgy, mint a világirodalom nagy meséinek jelentős részével. A meséket legendák és fabulák követik, majd az Ószövetség történetei, az északi népek mitológiája, a magyar mondakincs, a nagy keleti kultúrák, és az ókori görögök mondái. Amikor a gyerekek már nagyon éhesek az „igazi” történetekre, akkor olyan irodalmi alkotásokkal ismertetjük meg őket, amelyek egy-egy ember élettörténetét mutatják be nekik.

A következő művészeti ág a dráma. Az alsó-és középtagozaton, azaz az elsőtől nyolcadik osztályig nincs szükség arra, hogy külön drámaórát tartsunk a gyerekeknek. A mesék, történetek megjelenítése teljesen természetes dolog a számukra. Ez megtörténik a ritmikus részben, illetve a magyar nyelv és irodalom epochákhoz kapcsolódóan.

Minden tanév végén minden osztály előad egy színdarabot, természetesen olyat és úgy, ahogy a gyerekek életkorának megfelel. A színdarab témája optimális módon az adott tanév legfontosabb témaköréhez kapcsolódik. Ez a témakör legerősebben a mesékben, elbeszélésekben jelenik meg. Amíg a gyerekek kicsik, első-második osztályosak, addig együtt vannak a színpadon egész idő alatt, és együtt mondják az egész – lehetőleg jó ritmusú, verses – szöveget. Ez nagy biztonságot ad az osztály minden egyes tagja számára. Ahogy nőnek, egyre inkább kikristályosodik a szereposztás; a negyedik osztálytól kezdve már „valódi” színdarabot láthatunk, „valódi” szereplőkkel. A nyolcadik osztályban lassacskán már hagyomány, hogy a gyerekek egy Shakespeare-darabot akarnak előadni; de persze volt már példa más szerző darabjára, és zenés darabokra is. (zene mindig, minden színdarabban van, de én most a műfajszerűen zenés darabokra gondoltam, az operától a jól megválasztott musicalig.) A felső tagozatban aztán a többi művészeti tárgy mellett már a dráma is önálló tantárgyként jelenik meg.

Ezzel mindössze egy rövid áttekintést tudtam adni a Waldorf-iskolai művészeti nevelésről. Aki elolvassa a kerettantervet, nyilván pontosabb képet kap az egyes tanévek művészeti tantárgyainak anyagáról. Személyes tapasztalatom szerint viszont sokkal hasznosabb, ha az ember belekezd valamilyen művészeti tevékenységbe, még akkor is, ha eddig – mondjuk idő hiányában – egyiket sem gyakorolta, és önmagán tapasztalja meg azokat a változásokat, amiket a gyakorlás és az alkotás idéz elő benne.

 

Szentkúti Márta