A 33. alkalommal kiírt Salvatore Quasimodo Nemzetközi Költőverseny – melyre idén is több száz vers érkezett be – fődíját Kugler Viktor nyerte el Pinokkióbőr című költeményével. Iskolánk osztálytanítójával írásról, irodalomról és a tanításról beszélgettünk.
Meglepetés volt?
Alapvetően igen, bár éreztem, hogy a versnek lett egy erős atmoszférája, de arra nem számítottam, hogy fődíjat érdemel. Hatalmas öröm számomra, hogy egy olyan névsor részese lehetek, akiket irodalmi példaképeimnek tartok, gondolok itt Faludy Györgyre, Zalán Tiborra és Tóth Krisztinára.
Meglehetősen érdekes címet kapott fődíjas versed, a Pinokkióbőr… Megmagyaráznád, mire gondolt a költő?
Nagyon szeretek úgy címet adni, hogy két külön szót olvasztok egymásba. Fel is sorolok néhány címet: szorongástea, adatdzsepettó, szellőztetéskudarc stb. Egyrészt keletkezik egy misztikum már a versolvasás kezdetekor, másrészt pedig szeretem az olvasóra bízni, hogy mit lát bele ezekbe az érdekes, „újszerű” szóalkotásokba. Ennél a szerepversnél, Pinokkió testére utal a bőr, a szöveg végére egy ruhadarabbá lényegül.
Az irodalom széles palettájáról miért épp a költészet?
Sokkal jobban érdekel jelenleg a szöveg sűrítése és a nyelv működése, mint a karakterépítés, ami elengedhetetlen a prózához. Bár a mostani verseimben már ott van a csírája különböző karakterek kidolgozásának. Pinokkió, Dzsepettó, Gulliver és Robinson személyiségi jeleit, már tudatosabban figyelem, de még mindig a megszólalásaik, belső világuk az, ami foglalkoztat. Lassan, de biztosan nyitok a próza felé, de még mindig a líra hoz lázba.
Hogy látod, abban a hatalmas információs-kommunikációs zajban, amiben élünk, milyen jelentősége, szerepe lehet az irodalomnak?
Szerintem az irodalomnak mindig, minden helyzetben van jelentősége. Amennyiben a „mindennapi kenyerünkké” alakítjuk a szépirodalmat, építhetjük vele a szellemünket, lelkünket és testünket is. Szigetnek kell lennie, ahol pihenhetünk és töltődhetünk.
Mikor írtad az első versedet?
Az első szöveget 2015 körül írtam. Arra emlékszem, hogy a szürke szót rengetegszer használtam benne. Szerencsére nem hagytam meg ezt a verset, mert borzalmasan rosszul sikerült.
Költeményeidre jellemzőek a testi, érzéki képek és motívumok, a szorongás, a belső feszültség erőteljes metaforái…
Igen, nagyon szeretem a testet különböző metaforákkal felépíteni és esetleg tovább mozdítani, akár torzítani is. A szorongás minden emberben valamilyen módon megjelenik, az a nagy kérdés, hogy ki mit kezd vele. Én például nagyon szeretem elemezni saját szorongásaimat, feszültségeimet. Ilyenkor mindig felfedezek valami újat magamról, szóval az írás és az azt megelőző gondolkodás egy nagy önismereti fejlesztés is egyben.
Hogyan, milyen módszerrel írsz?
Jegyzetelő fajta vagyok. Mikor körvonalazódik valami a papíron, akkor ülök neki kidolgozni a szöveget. Ez egy hosszabb szerkesztői feladat, itt már nem játszik az ihlet, itt a csupasz mondatok maradnak, amik vagy működnek, vagy sem.
Egyáltalán mit jelent számodra az írás? Önkifejezés, gyakorlat, hobby…?
Az utóbbi három évben nagyon komolyan veszem az írást és most hivatásként tekintek rá, de mondhatnám úgyis, hogy a legfontosabb hobbim.
Vidéki szerzőként mennyire könnyű vagy nehéz bekerülni a hazai irodalom vérkeringésébe?
Szerencsére nem számít sokat, hogy ki merről jön, az irodalom nagyon befogadó és elfogadó közeg. Az irodalmi élet sem feltétlenül Budapest orientált, vannak vidéki felolvasások és könyvbemutatók is szép számmal.
Osztálytanítóként dolgozol a dunaújvárosi Waldorf-iskolában. Hogyan talált rád ez a pedagógia, vagy úgy is kérdezhetem, hogy miért épp a Waldorf vonzott?
Főiskolán találkoztam először a Waldorf-pedagógiával. A mestereim lelkesedése sokat jelentett, hogy én is ezt az utat jelöljem ki magamnak. Mindig is vonzott a pedagógia, amikor rátaláltam a Waldorfra, valahogy egyből éreztem, hogy ennek a szellemiségnek a mentén tudok a legegészségesebben működni.
Kugler Viktor
Pinokkióbőr
apa, mintha ezzel a túlméretezett
töviskoszorúval kellene örökre
hullahoppoznom, mégis mozgásképtelen
maradok. szobám ingerszegény falának
támasztva várom, hogy megteremtődjek,
vagy legalábbis megmozduljon bennem
bármi. apa, a megváltásnak csak a helye
van itt, a hiány végtelenje. mintha körém
nőtt volna az ember, akit viselnem kell.
úgy állok, mintha kifogyott volna
lábaimból a séta. ez szenvedéstörténet,
én mégis túl boldog vagyok hozzá.
tölgyfa, kereszt, madárijesztő, máglya,
ez a lista lesz az életrajzom.
szétgombolom a testem, nincs mi össze-
fogjon. szellőztetem a lelkem. kiömlök
saját magamból. telemegy bordáim köze
ezzel az ürességgel, a hallgatás nehezékeivel.
visszagombolom a bőröm, sőt össze is varrom,
hogy legyen hova ütnöd a feltámadás szögeit, apa.
élni annyi, mint két korbácsütés között lenni.
