Beszélgetések a Waldorf-pedagógiáról, a Waldorf-iskoláról 1.

Első beszélgetés

Hogyan tanulnak a Waldorf-iskolások írni, olvasni, számolni?

Mielőtt a címben föltett, metodikai jellegű kérdés tárgyalásába bocsátkoznánk, föl kell tennünk egy másik kérdést. Olyan kérdést, amely megelőzi a „hogyan”-t. A kérdés pedig így hangzik: miért tanulunk egyáltalán írni és olvasni? Az első, kézenfekvő válasz erre a kérdésre természetesen az lenne, hogy ezáltal tudjuk megismerni az emberi kultúra vívmányait. Ám ha az emberiségfejlődés menetébe bepillantunk, érdekes dolgot látunk: az általunk ismert legrégebbi kultúrából egyszerűen nincsenek írásos emlékeink. Nem elvesztek, nem tönkrementek, nem megsemmisültek valamilyen természeti katasztrófa, vagy háború során; egyszerűen nincsenek. Nincsenek, mert a földi fejlődés kezdetén az ember még olyan közel érezte magát a szellemi világhoz, hogy nem volt mit leírnia. A világról való tudás benne volt az emberben. Később ez a szoros kapcsolat oldódni kezdett. Ebben az időszakban a beavatottak szóban adták tovább a világról és emberről szóló tudást az általuk kiválasztott tanítványoknak. A beavatottak és a tanítványok emlékezete olyan pontosan működött, hogy mai szemmel nézve hihetetlen mennyiségű tudást voltak képesek szóról szóra megtanulni és továbbadni. Azok az írásos emlékek, amiket mi a legrégebbi, az Ó-indiai kultúra nyomaként tartunk számon, viszonylag későn keletkeztek. Akkor, amikor az emberek, még a beavatottak emlékezete is gyengülni kezdett.

A második nagy kultúrkorszakban, az Ó-perzsa kultúrában az írástudóknak bizony már iskolába kellett járniuk, hogy megtanulhassák az írásjeleket. Iskolába járni kiváltság volt, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy kellemes is lett volna. Magának az iskolának „A tábla háza” volt a neve. Egy ránk maradt agyaghenger így ír az iskolai életről:

„A tábla házában a felvigyázó rám szólt: Miért késtél el?

Megijedtem, hevesen vert a szívem, mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam.

A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele, és megütött. Majd a leckével buzgólkodtam, a leckével kínlódtam.

Mikor a mester a tábla házának rendjét ellenőrizte, a nádpálca embere rám szólt:

Az utcán körül kell nézni ruhád nem szabad elszaggatni! – és megütött.

A tábla házának atyja teleírt táblát tett elém, a tanterem embere ránkszólt:

Írjátok!

Táblámat kézbe vettem, táblámat írtam, de volt, amit nem értettem rajta, amit kiolvasni se tudtam.

Ekkor a felügyelő rám szólt:

Engedélyem nélkül mért beszélgettél? – és megütött;

a felügyelő rám szólt:

Engedélyem nélkül miért hajolgattál? – és megütött;

a szabályzat embere rám szólt:

Engedélyem nélkül miért álltál fel? – és megütött;

a kapu embere rám szólt:

Engedélyem nélkül miért mentél el? – és megütött;

a bot embere rám szólt:

Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed? – és megütött.

Az írnoksorsot megutáltam, az írnoksorsot meggyűlöltem.”

Nem csoda. Ha valakit minden egyes íráshiba elkövetésénél megütnek, nem csak azt az embert fogja megutálni, aki megütötte őt, hanem azt a tevékenységet is, ami miatt megütötték. Ez nem fordulhatott elő a következő kultúrkorszak, az Ó-egyiptomi korszak írnok-tanulóival. Mint tudjuk, az egyiptomi kultúra háromféle írást ismert, és az a tanuló, aki hibát ejtett az írásban, fejvesztéssel bűnhődött.

Ugyanakkor, amikor Egyiptomban a kiválasztott fiúk, akik hosszú és kemény tanulás után írnokok lehettek, a hieroglifákat rótták a papiruszra, az Ígéret Földjén minden elsőszülött fiú iskolába ment, hogy megismerkedjen a szent iratokkal. Szép apokrif legenda maradt fönn arról, amikor egy különösen éles eszű fiúcska jelent meg már kora reggel a rabbinál, hogy megismerje a betűk titkait. Rövid fohászt mondanak, majd a rabbi az első betű, az alef megmutatásával kezdi a tanítást. A fiúcska kíváncsi az alef értelmére is, hiszen az alakját már ismeri.

Csakhogy ő éppen azt szeretné tudni, hogy miért éppen olyan ennek a betűnek az alakja, amilyen. Igen, az alef ökröt jelent, és ez a betű olyan, mint egy ökörfej. De miért tartja ilyen furcsán az ökör a fejét? A rabbi pedig szomorúan hazaküldi a fiút, mert még soha nem kérdezett tőle senki ilyen nehezet. A kérdésre nincs kész válasz, a tanító pedig nem akarja törni a fejét egy új válaszon. A gyermek azonban továbbra is elégedetlen, így maga kezdi kutatni az alef betű alakjának értelmét, hogy ne csak fölismerje, hanem meg is értse a betűt.

Addig-addig gondolkodik, míg végül azt a választ kapja, hogy az ökör azért tartja olyan furcsa szögben a fejét, mert föláldozták. Ezért az alefnek, mint az abc első betűjének az az értelme, hogy az embernek a tanulást áldozattal kell kezdenie: legelső és legnagyobb kincsünket, figyelmes munkánkat kell a tanulásra áldoznunk.

Egyébként Jézusnak hívták ezt a fiúcskát.

Ez az a pont, ahol az írás-olvasástanítás terén közelítünk a Waldorf-iskola feladatához. Ez a feladat jól körvonalazható az „Élővé tett tudomány, élővé tett művészet, élővé tett vallás” hármasságában – mondja Rudolf Steiner. Vizsgáljuk hát most az írás tudományát. Mennyiben élő ez a tudomány, és – ha nem az – hogyan lehet élővé tenni? Az élőbeszéd lejegyzésére általunk használt betűk alakja megegyezésen alapul. A „C” nálunk „cé”, van olyan ország, ahol „ká”, és olyan is, ahol „esz”.

A gyermek azonban – ez jól érezhető az iménti apokrif evangélium-részleten – a dolgok, a betűk értelmére kíváncsi. A betű csak egy jel; a gyermek azt szeretné tudni, hogy honnan származik ez a jel, mi a jelentése ennek a jelnek. A Waldorf-iskolában a tanítók olyan mesékkel, történetekkel tanítják meg a gyerekeknek a betűket, amelyek megmutatnak valamit az adott betű jellegéből. Például lehet egy olyan történetet mesélni, hogy egy kisgyerek este elfelejtette becsukni és a polcra tenni a kedvenc mesekönyvét, és reggel arra ébredt, hogy a könyv lapjai hófehéren bámulnak rá: a betűk kipotyogtak, elvesztek valahol. A gyereknek segít valaki, talán egy kis törpe, hogy megtalálja az elveszett betűket. Ebben az esetben az „I” valószínűleg magától fog előugrani valahonnan, és nyújtózkodik, hogy a gyerek vegye észre: „Itt vagyok!”

A számolás tanításánál más a helyzet. A Waldorf-iskola a számolást elsősorban a mozgás segítségével tanítja. Körben sétálunk, és közben számlálunk, 1-től 24-ig. Ez könnyű feladatnak tűnik – egyébként a tapasztalat az, hogy a gyerekeknek nem olyan könnyű: nehéz éppen annyit lépni, mint amennyit számolunk. Hanem most huszonnégytől visszafelé fogunk számolni – és természetesen lépni is. És ez aztán igazán nehéz – minthogy kivonni bizony sokkal nehezebb, mint összeadni. A számlálás mellett a gyerekek megismerkednek a számok minőségével is, pl.: „Mi az, ami egy?” Egy a Nap. „Mi a kettő?” Apa-anya; és így tovább tízig, talán tizenkettőig is. Amikor pedig a számokat már megismerték a gyerekek, sorra kerülnek a műveletek is, mégpedig mind a négy alapművelet már az első osztályban.

A műveletek tanításában a Waldorf-iskola legfontosabb célja a szabadságra nevelés, és a szociális nevelés. Hogyan valósulhat ez meg? Ha azt kérdezzük egy gyerektől: „Mennyi három meg négy?”, akkor erre a kérdésre egyetlenegy helyes válasz létezik: „Hét”. A válaszadásban nincs szabadság. Ám ha a kérdést így tesszük fel: „Mennyi a hét?” – akkor ez lehet hat meg egy, négy meg három, kettő meg öt… valamennyi válasz jó, helyes, és ez adja a gyermek szabadságát.

Ami pedig a szociális életet illeti: másfajta érzés ébred egy gyerekben, ha azt a számtanpéldát hallja, hogy „Egy mókus talált két mogyorót, a másik fán talált még hármat, és egy bokron még ötöt. Hány szem mogyorót vitt haza?”, mint ha azt hallja, és rakja ki maga előtt gesztenyékkel, vagy kavicsokkal: „Egy mókus talált egy kupac mogyorót. Megszámolta: éppen tíz szem volt. Odaért a mókus négy kistestvére. Törte is a fejét a mókus: hogy oszthatná el a mogyorókat úgy, hogy mindegyiküknek ugyanannyi jusson? Először mindegyikük elé tett egy-egy szem mogyorót. Még mindig maradt egy kis kupac. Újra tett egy-egy szemet mindegyikük elé, és mekkora volt az öröm! Mind az öt kismókusnak jutott két-két szem mogyoró!”

Az első esetben az emberben lévő egoizmust, tulajdonvágyat erősíti a számtanpélda: nekem van kettő, meg három, meg öt szem mogyoróm! A másodikban pedig a szociális érzék erősítésén van a hangsúly: akármennyi mogyorót találtam, tudok adni belőle a többieknek is.

Az egoizmus érzése az emberi fejlődés természetes velejárója. Nem kell attól féltenünk a gyerekeket, hogy „túlságosan jószívűek” lesznek. A szociális érzék hiánya azonban kicsiben és nagyban is tapasztalható napjainkban: egyre több gyermekről halljuk, hogy „szociálisan éretlen”, és a társadalom is csak nagyobb katasztrófák esetén képes megmutatni, hogy az emberek tetteit nem kizárólag az önérdek vezérli. A számolás tanításának ez a speciális, Waldorf-iskolai gesztusa abban segíti a gyerekeket, hogy kialakuljon bennük egy egészséges egyensúly az egoizmus és a szociális érzék között. 

A témával kapcsolatban föltett szülői kérdések

• Hogyan lesz pontos olvasás ebből a képszerű olvasástanítási módból?
• Mit ért Ön a „pontos olvasás” fogalma alatt?
• Szóvégek, ragok, esetleg egyes szavak pontos kiolvasását.
• Fogalmazhatjuk úgy a kérdést, hogy ez az olvasástanítási módszer megelőzi-e a rettegett dyslexiát?
• Igen.

A kérdés úgy is föltehető, hogy miért olvas pontatlanul egy gyerek. Miért cseréli föl a betűk sorrendjét a szavakban, miért nem veszi figyelembe a szóvégi ragokat, miért hagyja figyelmen kívül az írásjeleket. Ezek a leggyakrabban előforduló olvasási hibák. Anélkül, hogy minden egyes esetre igaz, általános érvényű választ tudnánk adni erre a kérdésre, érdemes végiggondolni néhány tényt.

Az iskola többek között azért tanítja élményszerűen a betűformákat, mert az érzésbeli kötődés segít a betű megjegyzésében, fölismerésében, fölidézésében. A tapasztalat azt mutatja, hogy még azoknak a gyerekeknek is fontos a betű „értelmének” a megtanítása, akik úgy jönnek az első osztályba, hogy már tudnak írni és olvasni.

A másik fontos „dyslexia-megelőző” tényező az idő. Egy-egy betűvel általában három napig foglalkozunk. A gyereknek így bőven van ideje a betűforma megtanulására. Írni pedig hosszú ideig csak olyan szövegeket – általában: verseket – írunk le, amelyeket a gyerekek a ritmikus részben már sokszor elmondtak, eljátszottak, kívülről megtanultak. Így még az a gyerek is átéli az „Ezt már le is tudom írni és el is tudom olvasni” élményét, örömét, aki egyébként még nem tudna két-három betűt összeolvasni. Így azonban megmarad az olvasásnak, mint tevékenységnek az öröme, a gyerek sokszor és szívesen forgatja a füzetét, olvas fel a körülötte lévő felnőtteknek – ezáltal gyakorol is – és előbb-utóbb mindenki elér az agyfejlődésnek arra a szintjére, amely képessé teszi az összeolvasásra, amikor már akármilyen ismeretlen szöveget el tud olvasni. De addig sem éri kudarc, így semmi sem áll útjába a fejlődésének. Összefoglalva: értelemmel teli tanítás, ami megfelelően hosszú időt ad a begyakorlásra és a tevékenység öröme: ezek teszik lehetővé, hogy a gyerekek jól olvassanak.

Hogyan lesz ebből a mesés számolástanításból nyolcadikra egyenletmegoldás?

Ami a számolás, illetve a matematikatanítás tantervét illeti: ez a dokumentum szabadon hozzáférhető, bárki elolvashatja. Az érdeklődőknek érdemes is elolvasni, mert a tantárgyak leírásához a tanterv bemutatja az embertani hátteret is, ezáltal talán érthetőbbé válik, hogy mit, mikor, miért tanít a Waldorf-iskola. A feltett kérdésre egyrészt azt kell mondanom: a matematika tanításához fontos, hogy a gyerekek nagyon biztos számolási készséggel rendelkezzenek.

Ezért aztán az elsőtől az ötödik osztályig szinte semmi mást nem teszünk, mint egyre bővülő számkörben számolunk. Negyedik osztályban a gyerekek megismerkednek a törtekkel, ötödikben pedig már tizedes törtekkel is számolnak.

Az első nagy változás a hatodik osztályban történik, amikor arány-és százalékszámítással, ehhez kapcsolódva kamatszámítással kezdünk foglalkozni. Azért ekkor, mert ehhez az életkorhoz kötődik az elvont, logikus gondolkodás első csíráinak megjelenése.

Ráadásul erős igény lép fel a gyerekekben arra, hogy most már kezdjék megérteni a világot. Ezért a számolási feladatokat szinte nem is kell kitalálnunk. Ott a sok bank-meg áruhitel, mi pedig az osztályban kiszámoljuk, hogy mi is rejlik valójában egy-egy csábítónak tűnő hirdetés, akció mögött. Ilyenkor semmi mást nem teszünk, mint segítünk, hogy a gyerekek helyes módon „álljanak bele” az életbe. De ez még mindig nem az egyenletmegoldás. Annak a hetedik osztályban jön el az ideje, amikor az előbb említett intellektuális fejlődés még erőteljesebben megjelenik.

A betűkkel való számolás, az algebrai feladatmegoldás feltétele az elvont gondolkodás képessége. Így aztán hetedik osztálytól már igazán matematikát tanulunk. Ami pedig a begyakorlást illeti: kb. a harmadik-negyedik osztálytól kezdve már lehet házi feladatot adni a gyerekeknek. Természetes, hogy ez a hetedik-nyolcadikban is így van. És a házi feladatot minden nap tételesen szoktuk ellenőrizni, illetve megbeszélni. Az sem elhanyagolható szempont, hogy hetediktől kezdve minden héten van egy külön matematika-gyakorló óra az órarendben, és hogy a ritmikus részben az én osztályom például minden nap megoldott két egyszerű egy ismeretlenes egyenletet. Szereztek is akkora jártasságot az egyenletmegoldásban, hogy ez már nem okozhatott gondot a felső tagozaton.

Szentkúti Márta