Beszélgetések a Waldorf-pedagógiáról, a Waldorf-iskoláról 4.

Negyedik beszélgetés

(Elhangzott egy születőben lévő Waldorf-iskola Szülői Körében 2006 márciusában, Szekszárdon)

A szülő szerepe a Waldorf-iskolában

Beszélgetéssorozatunk egyik legfontosabb és talán legérzékenyebb pontjához értünk, amikor a szülők Waldorf-iskolai létéről ejtünk szót. A magyarországi Waldorf-iskolamozgalomban az eltelt 17 év alatt meghonosodott néhány közkeletű kifejezés, elképzelés – és olykor tévedés – a szülői szereppel kapcsolatban. A legközismertebb talán ez: „A Waldorf-iskolát a szülők hozzák létre.” Ezt követi, hogy „Minimális állami támogatás mellett a szülők tartják fent.” Tapasztalt szülők sokszor mondják: „A Waldorf-iskola teljesen megváltoztatta az életünket.” (ez a mondat keserű tónusban is el szokott hangzani). Ahelyett, hogy ezen hitek és tévhitek körül vizsgálódnánk, szeretném tágabb összefüggésben megvilágítani ezt a kérdéskört.

Önök nyilván sokat hallottak már a gyermekek nagy, hétéves fejlődési szakaszairól. Az Önök gyermekei most még az első szakaszban vannak; épp azért beszélgetünk már negyedszer, mert közeledik a második hétéves időszakuk, amelynek kapujában ott az iskolaérettség; és elég nehéz a pici aranyos óvodásokról elgondolni, hogy tizennégy évesen belelépnek a harmadik hétéves életszakaszba, melynek az eleje egy meglehetősen nehéz, viharos kamaszkor, a vége pedig az érettségi, és az egyetem, vagy a kilépés a „nagybetűs életbe”.

Ám ne higgyük azt, hogy ezzel, mármint a gyermekkor végével, lezárulnának a hétéves periódusok. Ezek igen jól megfigyelhetők a későbbi, felnőtt életben is, és ugyanúgy mindnek megvan a maga jellegzetessége, mint az első háromnak. A 28. és 35. életév közötti szakasz például a felelősségvállalás időszaka. Erre az időszakra a legtöbben már megtalálták életük párját, családot alapítottak, szereztek egy, vagy több szakmát, van munkahelyük; egyszóval teljes mértékben kiveszik a részüket a szülői és a társadalmi felelősségvállalásból.

Rengeteget dolgoznak, hogy megteremtsék a mindennapi életfeltételeket: lakás, ennivaló, ruházkodás… eközben megpróbálnak minél több időt és figyelmet fordítani a gyermekeikre. Az ember észre sem veszi, és már 35 éves. Ez pedig egy igen fontos dátum. „Az emberélet útjának felén” járunk, amikor sokszor úgy érezzük, hogy a teher, a felelősség, amit cipelünk, már elviselhetetlen. És a legrosszabb, hogy az ember néha úgy érzi: már nincs előtte új cél.

A család „kész”; a munkahelyen már megfelelő rutinunk van; talán megoldódott a lakáskérdés; mi lesz most? Ezt a szintet kell tartani? Lehet ezt a szintet tartani? Mintha több erő kellene hozzá, mint eddig. Sokan körülbelül ebben az életkorban vannak – nyilván nem napra pontosan, de az életszakasz szerint – amikor ott állnak az iskolaválasztás kérdése előtt. Hova járjon a gyerek iskolába? Milyen iskola lenne jó neki?

Amikor a szülő ezeken a kérdéseken töpreng, talán észre sem veszi, hogy a gondolatait most a gyerek vezeti. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” – mondja a Názáreti Jézus a tanítványainak. Nos, amikor egy szülő kezdi azon törni a fejét, hogy talán Waldorf-iskolába kellene járatnia a gyerekét, akkor lehet, hogy éppen ez az impulzus működik: a gyerek olyan jeleket adott, amitől a szülő keresni kezd, és ezáltal új irányt vesz a gondolkodása, esetleg valóban az élete is.

„Az emberélet útjának fele” nagy csapda. Sokan úgy próbálnak kikerülni belőle, hogy új családot alapítanak, vagy mindenáron megpróbálnak fizikailag azon a szinten maradni, ahol 35 éves koruk előtt. (Egyébként a reklámipar ismeri ezt az állapotot, és rá is játszik: „Vedd meg az ilyen krémet, és ruganyos lesz a bőröd; kend az arcodra az olyan krémet, és elmúlnak a ráncaid; vedd be a tablettákat, és úgy fogsz futni a réten, mint a gazella… biztos Önök is tudnak jó néhány ilyen példát.) A dolog persze nem működik, vagy csak ideig-óráig működik. Ám itt van a gyerek, és itt van a Waldorf-iskola a maga emberismeretével. Ha a szülő Waldorf-szülővé akar válni, biztos, hogy valamilyen szinten találkozni fog ezzel az emberismerettel, és az emberi lét törvényszerűségeiről és lehetőségeiről való tudás nagyon nagy segítséget nyújthat. 

Önök most alapító helyzetben vannak. Nézzük meg, hogy az első Waldorf-iskola alapítója, Rudolf Steiner, mit mondott erről a helyzetről.

A Waldorf-iskola valójában „… szellemi alapítás, melynek földi alapja a társadalmi hármas tagozódás.” Hát az meg mi? – kérdezheti most bárki, és joggal. Szokásos módon csak vázolni tudom; a társadalmi hármas tagozódás lényegével foglalkozni több éves munkát jelent, és nem biztos, hogy a végére tudnánk érni. A társadalmi életnek három szféráját különböztethetjük meg: a gazdasági, a jogi és a szellemi élet területét. Ugyanakkor a nagy francia forradalom idején született egy hármas jelszó, a „szabadság, egyenlőség, testvériség”, amelyet annak ellenére sem sikerült érvényre juttatni, hogy erre számos különféle próbálkozás történt. Miért?

Mert mindeddig senki se vette figyelembe, hogy ez a két hármasság: a gazdasági, jogi, szellemi élet, illetve a szabadság, egyenlőség, testvériség megvalósításának jogos igénye hogyan is tartozik össze. Pedig egész logikusan utána lehet gondolni. Mi történik, ha a gazdaságban a szabadság lesz az uralkodó elv? Például a szabad kapitalizmus; a szabad, avagy spontán privatizáció – nem annyira biztató kilátások. Talán az egyenlőség tartozik hozzá? Biztos nem: az „egyenlősdit” kipróbálták rajtunk, és nem vált be. Szabadság a jogi élet területén? Ha mindenkinek mindent szabad, abból káosz lesz. A jogi élethez, a jogbiztonsághoz valamiféle rend, valamiféle korlátozás szükséges. Esetleg testvériség a jogi élet területén? Ezt szintén ismerjük, irodalmi alkotásokból. Aki közelebb áll hozzám, annak mások lesznek a jogai, mint a többieknek? Ez sem egészséges. Hát akkor mi marad?

A testvériség helye – a fenti gondolatok alapján – a gazdasági életben van. Az egyenlőség a jogi életben lenne kívánatos, a szabadság pedig a szellemi élet területén valósulhat meg. Ez persze a jövő; csírája azonban megjelenik a Waldorf-iskolában. Az iskola középpontjában a gyermekek vannak; körülöttük jön létre a szülői kör és a tanári kollégium. A teljes felnőtt közösségnek szüksége van arra, hogy folyamatosan foglalkozzanak a Waldorf-pedagógia alapját képező emberismerettel, mert csak így remélhető, hogy az iskola szellemi, jogi és gazdasági élete egészségesen fog alakulni.

Már másodszor használtam az „egészséges” szót, és nem véletlenül. Az ember, mint élőlény, ha egészséges, akkor jól érzi magát, aktív, erős, tele van pozitív energiákkal. Ha beteg: épp ellenkezőleg. Fontos tudni, hogy a Waldorf-iskola is egy lény, nem pedig egyszerűen egy intézmény. Ennek az „iskola-lénynek” is szüksége van arra, hogy egészségesen működjön, hiszen ennek a lénynek a környezetében, vagy mondhatom úgy is, hogy a hatása alatt nőnek fel a gyerekeink.

Sok időt: alapelvszerűen tizenhárom évet töltenek a gyerekeink az iskolában, mégpedig a felnőtt életükre nézve szinte a legmeghatározóbb éveiket. Nagyon fontos tehát, hogy ezeket az éveket egészséges hatásokkal körülvéve éljék meg. Ez a gondosság vagy körültekintés az, ami komoly meggondolásokra késztethet bárkiket, akik Waldorf-iskolát akarnak alapítani. Sajnos az a tapasztalat, hogy az emberek elolvasnak néhány újságcikket, meghallgatnak néhány rádió-vagy TV-riportot, esetleg Waldorf-pedagógiai előadást, lelkesek lesznek, és létre akarnak hozni egy iskolát. Az iskola létre is jön, és az első idők eufóriája után jönnek az egyre súlyosabb problémák. Miből fakadnak ezek, hiszen mindenki Waldorf-iskolát akart?!

Megpróbálom az eddigi tapasztalatok alapján összefoglalni:

– túl rövid volt az előkészítő időszak, ezért hiányos az iskola szellemi alapja;

– kevés tudás áll rendelkezésre a gyermekről, az iskoláról, az iskolai élet mindennapjairól, a hosszabb távú folyamatokról;

– kevés a képzett Waldorf-tanár, így rájuk a szokásosnál is nagyobb teher hárul;

– sok a félreértés, a bizonytalanság: mit jelent az osztálytanítói, meg a szaktanári munka; meddig lehet tankönyv nélkül tanítani; honnan tudja a szülő, hogy mi történik az iskolában; honnan tudja, hogy „hol tart” a gyereke, és „hol kéne tartania” – és így tovább.

A félreértések bizonytalanságot szülnek, a bizonytalanság sok szülőt eltántorít az iskolától, kevés lesz a gyerek:

– labilisak lesznek az iskola anyagi alapjai;

– az alacsony gyereklétszám félreértésekre adhat okot: tömegével jelentkeznek az iskolába azok a gyerekek, akiknek a Nevelési Tanácsadó „kislétszámú iskolát és egyéni haladási tempót, játékos ismeretszerzést” javasolt.

Még egyszer hangsúlyozom: ezek azok a problémák, amelyekkel az eddigi tizen-egynéhány éves tapasztalatok során a leggyakrabban találkoztunk. Azt is meg kell mondanom, hogy a lehető legnagyobb gondossággal előkészített iskolaalapítás esetén is sok probléma merülhet fel az iskolában; ez már a Rudolf Steiner által alapított első iskolában is így volt. Ő már 1919-ben „Sok problémát okozó gyermeknek” nevezte a Waldorf-iskolát.

Ennek a beszélgetéssorozatnak most a végére értünk. Talán szomorúbb lett a vége, mint ahogy Önök az első előadás után gondolták. Higgyék el: nem elszomorítani akartam Önöket, hanem felhívni a figyelmüket az iskolaalapítás hosszú távú felelősségére.

Mindenesetre: kitartást, türelmet és jó munkát kívánok Önöknek!

Szentkúti Márta